Barátság. Elég érdekes egy fogalom. Manapság elég furcsán és különbözően értékeli mindenki ezt a szót, szerintem már egy síkra jutott a szerelemmel: egy üres szó. De nálam nem. Pár napja épp erről cseréltünk eszmét egy ismerősömmel, persze nem is értettünk mindenben egyet. Hogy nekem mit jelent a barátság? Feltétel nélküli bizalmat, együttérzést, támogatást. Amikor egy barátomnak szüksége van rám, akkor én ott vagyok vagy így, vagy úgy, de meghallgatom, elmondom a véleményem, ha tetszik neki, ha nem, amit persze nem kötelező megfogadni, mivel ez csak tanács. Egyik barátnőmnek elég érdekes az élete, de mivel barátok vagyunk, meghallgatja, elgondolkodik rajta és dönt. Ha nem az én véleményem szerint, akkor is maradok mellette, mert Ő éli az életét, nem Én, és ez nálunk fordítva is működik.

3 napja egy nagyon jó dolog történt: megbeszéltük egy barátnőmmel, hogy elmegyünk egy kicsit kikapcsolódni, elmegyünk szoliba. Neki közben bejelentkezett a párja, elmentek vásárolni, erre, arra, de a megbeszélt időpontban ott volt, ahol megbeszéltük. Igaz jött a pasija is, de nem mondott le, ami nagyon jól esett. Köszönet érte Neki!!! Mert tudni illik annál jobban nem útálok semmit, mint amikor valaki kapcsolatban van, és a barátait nagy ívben szarja le (bocsánat a kifejezésért). Egy dolog biztos: a barátok maradnak –az esetek többségében-, de a szerelem múlandó. Ha ellököd a barátaidat, csak a szerelmednek, kapcsolatodnak élsz, és esetleg vége lesz, akkor mi lesz? Hol lesznek a barátok? Mész vissza kuncsorogni, hogy ne haragudjanak? Na ez az, ami nem menne nekem. Egy kapcsolatban is kell egy bizonyos szabadság, magánélet. Természetesen nem titkolózva, nyíltan a párom előtt.

Én most erre a pár napra csak a barátaimnak élek, míg itthon vagyok. Lemondtam minden programomat, csak a fontosakat hagytam meg, és megpróbálok minél több időt velük tölteni, mert bő 3 hónapig nem látom Őket.

„Még néhány perc
És új útra kelsz
Pár perc
Ne félj, ezt nem veszíted el"

 A fiúk a klubból. 5 nap alatt megnéztem mind a 84 részt, ami azért nem kis meló volt, de egyszerűen nem bírtam felállni. Az elején azt gondoltam, hogy egy tingli-tangli sorozat, amiken jókat lehet mosolyogni, ami igaz is, egészen az utolsó 4 részig. Aki látta a sorozatot az tudja, hogy miről beszélek most. Amikor a Babylon klub felrobban. Az egész sorozatban úgy ismerjük Brian-t, mint egy önimádó, heteroszexuális kliséket utáló barom, aki egy nem kapcsolat kapcsolatban tengeti a napjait Justin-nal. Tipikus se veled, se nélküled kapcsolat. De amikor a klub felrobban Brian ugyebár rájön arra, hogy mi is az élete, mit veszíthet: Justin-t. Megvilágosodik, hogy nem tud nélküle élni, de a Happy End elmarad mégis. Miért? Mert annyira szereti, hogy mégis elküldi New York-ba, hogy kiteljesedjen művészként. Jól tette?

Tudom, hogy ez csak egy amerikai sorozat, mégis van benne annyi igazság, életszerűség, hogy megfogott ez az 4 rész. A nagy Brian KInney feladja önmagát (igaz a halál árnyékát meglátva) a szerelemért, a klisékért, csak hogy a szerelmével lehessen, ne veszítse el. És a legfontosabb: akármekkora szemétládának látszott végig, mindig ott volt a barátai mellett. Amikor Ted kómában volt, és Őt hatalmazta fel, hogy döntsön az életéről, amikor Emmett-nek fel kellett nyitni a szemét, hogy ne szálljon el a tv által jött sikertől, és Michael mellett...... Mindig.....

Én elveszítettem az életemben sok mindent már: szerelmet, barátokat, haverokat, de (bocsika mindenkitől) amit most veszítettem el azt nem tudom körülírni.  Nem határolom be egyik kategóriába se, nem tisztem. És fáj annyira (akármelyik meghatározáshoz is sorolom) mint Briannak Justin elvesztésének a lehetősége.

Akár kezdhetném úgy is, hogy zajlik a sok kis játszma, mindenki őrülten játssza azt, hogy szeret, vagy nem szeret…. (Ákos)Én ha szeretek valakit barátként, vagy akár szerelemmel, akkor azért bármit megteszek: ha este szól, hogy menjek, mentsem meg egy rosszul sikerült randiból, akkor beülök a kocsiba és utazok 100 km-t, mert szüksége van rám.  Büszke vagyok, voltam mindig is arra, hogy Nekem az élet nem egy igaz barátot adott, hanem többet. Erre sokan azt gondolják, hogy ez csak felszínesség, pedig egy cseppet sem. Az elmúlt 30 évemben sok mindent megtanulta, csak egyet nem: gyűlöletet érezni. Valahol ez nagy baj, de én mindenben meglátom a jó, még egy veszekedésben is, és ezáltal nem is tudok haragudni arra, aki megbántott. Ugyanis annak oka van. Hogy mi? Mindig más, helyzetfüggő.

Nem is olyan rég volt egy randim. Megismertem valakit, aki majdnem olyan, mint Én. Azt hinné az ember, hogy akkor minden sínen van, boldogság, öröm következi. Igen, a Hollywood-i  filmekben. De ez nem egy film, ez AZ élet, és persze minden máshogy működik, mint egy romantikus moziba. Itt több az akadályozó tényező, főleg engem ismerve, mert én mindig olyankor ismerek meg valakit, amikor valami változik az életemben: vagy egy szerelemből jövök ki, vagy költözök (ami nálam elég gyakori J ). Első alkalommal megnyíltam ennek az embernek, mint még soha senkinek. Lehet, hogy ez volt a baj, de hát Ő ezt hozta ki belőlem. Teltek, múltak a napok, sokat beszélgettünk, találkoztunk, nagyon jól éreztem vele magam. De rájöttem valamire: ha ebbe jobban belebonyolódok nem fog menni az elválás, aminek mindenképp be kellett volna következni, ismerve a jövőmet. Ezért megpróbáltam áthelyezni az életem egy másik síkjára: barátnak. Nem könnyű, de inkább legyen a barátom, akivel mindent megbeszélhetek, mint hogy eltűnjön az életemből. A szerencsétlenségben a szerencse, hogy Ő is így állt hozzá. Pár napja nem nagyon beszéltünk, rossz napjaim voltak, de amikor leírta nekem, hogy boldog, mosolyt csalt az arcomra. Mondták, hogy bolond vagyok, de nekem az fontos, hogy a barátaim boldogok legyenek. Szeretem, de mivel nem lehet Velem boldog ezért azt kívánom neki, hogy Ő legyen az.

Kérdezte két barátnőm is, hogy honnan van ennyi erőm: az élet erre nevelt, meg hát ilyen vagyok, „fordítva vagyok bekötve”…..

De megint tévedtem. Egy beszélgetés alkalmával azt mondta nekem egy sorstársam, hogy csak azért kellünk az embereknek, mert látják bennünk a pozitív energiát , hogy ki tudjuk őket húzni a lelki mélypontból, majd ha ez megtörtént, akkor eldobnak minket. Nem tudom, hogy így van- e ez, remélem nem. Lehet, hogy csak rossz emberismerő vagyok. Akkor meg így jártam. Megint…

 Hát itt, „NewYork”-ban nem mondhatni, hogy unalmas lenne az élet. Mindenki megy, fut, keresi a keresnivalóját. Én is kerestem, futottam, el is fáradtam az elmúlt 2 hétben. Arra nem volt időm, hogy a csajokkal találkozzak. De közeledik a szombat, és akkor kikapcsolok, igaz csak egy napra. Én nem a Metropolitanba megyek, hanem csak a Karinthy színházba, majd onnan egy csetbuliba.  És ez miért is lesz jó nekem? Mert az előzőben nem sok időt töltöttem a barátaimmal, ismerőseimmel, csak egy dologgal voltam elfoglalva, igaz azzal nagyon. Szép volt, jó volt, igaz volt, bár csak pár napra szólt. De most más lesz: megismerek végre személyesen valakit, akivel már régóta jóban vagyok, sokat beszélgettem, de élőben még nem találkoztunk. Ezen felül több időt szentelek majd barátimra is. Már nagyon várom, igaz nem biztos, hogy ott lesznek a csajok is, bár bízom benne. Ezért még futok egy-két kört.

 Eszméletlenül mozgalmas héten vagyok túl. Nem sok időm volt pihenni, mivel minden délelőtt dolgoztam, délutánokra meg mindig volt programom. A hét csúcspontja pont hétfőn volt, amikor is találkoztam egy olyan valakivel, akit egyszer nagyon szerettem, csak az élet eltávolított minket egymástól. 4 hónapja nem beszéltünk egymással, de most sikerült végre leülnünk egy kávé mellé, és újra úgy beszélgetni, mint amikor megismerkedtünk. Ezen felül találkoztam ég aznap egy nagyon jó emberrel, akivel már 1 éve(!) nem sikerült találkozni. Jól kezdődött szóval a hét. Voltam shoppingolni, moziban a csajokkal (Samantha, Charlotte, Miranda és még 2 csajszi), és egy olyan jó filmet sikerült megnézni, hogy helyenként majd bepisiltem a nevetéstől.  Nem sok időm volt gondolkodni, de azért a belsőm nem változott. Viszont egy dolog nem hagyott nyugodni: miért kell az embernek csalódnia a barátaiban? Most nem a három fő barátnőmre gondoltam, hanem egy másikra, aki …… Na de nem ragozom, mert csak megint felidegesítem magam.

Már készülök a 12-ére, amikor újra buli a Bolondban.  Sok új arc lesz, akit meg akartam már a chat-ről ismerni, és most lesz velük alkalmam most találkozni. Ennek az egy hónapnak ez is a pozitívuma: újra visszatértem a száááááájber világba és csetelek J

„A lelke mélyén minden nő azt szeretné, ha megmentenék… tini korom óta randizom, elfáradtam, hol van már!?”

– Charlotte York

Na pont ott :D

 Tegnap este egy fergeteges szülinapi buliban volt részem, amit nagyon köszönök dzsionak, és Isten Éltesse sokáig. Tök jó hangulat, társaság, piák. Na az utóbbi az egy hangyányit sokra sikeredett, mert mióta az eszemet tudom nem ittam ennyi pálinkát. Ha Carrie ennyi Manhattan koktélt ivott volna meg, akkor Big ki is ábrándult volna belőle egy életre J Egész este önfeledten mulattam egy bizonyos pontig, amíg meg nem szólalt egy zene, amit nemrég hallottam először, csak egy kicsit más változatban. Egy török zene. Na ott elvesztettem a jókedvem, igaz akkor már hatott a pia is, mivel hajnali 3 után jártunk. Onnantól egy Ágnes Vanilla szám forgott a fejemben: „...kellet,  hogy megkívánjam itt, a földi mennyországban. Úgy ahogy nem lehet, ahogy nem lehetek veled!

Istenem, mondd hogy újra látom Őt! De még a végtelen előtt!! A végtelen előtt!”

De ma felébredtem, meghallgattam egy zenét, amire egyszer ébredtem (https://www.youtube.com/watch?v=UGISLr9s_ZU), és rájöttem, hogy tényleg fel kell ébrednem. Az élet megy tovább, és én nem állhatok meg csak azért, hogy valaki összesöpörjön a romjaimból, azt magamnak kell megtennem. Meg is tettem/teszem. De hogy belül mi zajlik, azt nem tudom megváltoztatni vezényszóra, az majd alakul idővel, de a mosolygós arcom azért visszateszem.

 Február 15. Ez a nap épp olyan nekem, mint az előtte lévő, azaz a nagy február 14, Valentin-, Bálint napja, a szerelmesek ünnepe. Ünnep? Mitől ünnep ez? Ha valaki szeretünk, akkor azt nem csak ezen a napon tesszük, hanem az év 365 napján. Ez akkor lesz ünnep, ha majd piros betűs lesz és nem kell menni aznap dolgozni (mondá egy bölcs barátnőm).  Ez a nap nem másé szerintem, mint a virágárusoké. Szerintem akkor indult el ez a nagy Valentin napozás, amikor egy virágboltoson rajtamaradt egy nagy kazal vörös rózsa és kitalálta, hogy úgy adja el, hogy meghirdeti, hogy ez a nap a szerelmesek napja, tessék meglepni őket egy szál virággal. Nekem a tavalyi volt a legemlékezetesebb február 14-ém, mert úgy elment, hogy nem is tudtam róla (akkor voltam kórházban). Én szeretek valakit, de nem csak egy nap, hanem ki tudja meddig. Élem a kis életemet, és felemelt fejjel lépegetek tovább.

 Eltelt egy újabb hét. Sokat gondolkodtam egész héten, de nem jutottam semmire: tudom, hogy mit szeretnék, csak azt nem, hogy azt hogyan érem el, ha egyáltalán elérhető. Ha. De utálom ezt a szót!!! És holnap itt ez a drága Valentin-nap is, amit megint szingliként élek meg, nem mintha szeretném, vagy ilyenek, mert az ember ne csak egy nap szeressen valakit, hanem az év többi 364 napján is. Csak most szar, mert azt hittem, hogy nem leszek egyedül. De nem lesz szerintem ezzel időm foglalkozni, mert hála istennek délutános leszek, és lesz mit csinálni. Ma is volt igaz, de akkor is zakatolt az agyam egyfolytában, főleg amikor egyedül takarítottam a régi üzletet. Beállítottam a telefonomon a zenelejátszóba kb. 10 számot és azokat hallgattam, és lestem ki az ablakon közben. Pechemre az üzlet egy Rossman mellett van, ami nem hagyta a gondolataim elterelését „Mr. Big-ről” (mivel ő is annál a hálózatnál dolgozik), a másik ablakon meg sorra rohangáltak el a 78-as trolik, amit most szintén hozzá kötök. Nézem, figyeltem, hogy nem-e ül rajta. De sajnos ma se.

Az egyik barátnőm azt mondta, hogy mindennek megvan a maga miértje. Ez így van. Csak az a baj ezzel, hogy én szeretem tudni az okot és az okozatot is, és most nem tudom azt se. Nem baj, várok türelmesen. És hogy mire? Mindenre: hogy miért történt ez, egy jelre, hogy kellek még neki, vagy talán valakire, aki elfelejteti velem Őt. De leginkább a másodikra. Az egyik zenében, amit ma hallgattam van egy rész: „Nem késő még, a világ lehet miénk, amit látomásnak hittem, lehet végül az életem. Mért őrültség?! Hisz nem késő még!” Egyáltalán nem késő még. 

Ma 2 hete ilyenkor már javában vártam a fél 9-et, hogy találkozzak „Mr. Big-el”. 2 hete. Ezek a két hetek nekem a mániáim? Az előző ilyen időszak után boldogság jött, de most nem tudom, hogy hasonló vége lesz-e. Azt tudom, hogy ma is egész nap az ajtót bámultam, mikor kinyílt a boltban, az utcán a trolira figyeltem, hogy fent van-e rajta, de nem. Este is, amikor jöttem haza körülnéztem, hogy ott van-e, nem-e akar meglepni. Reménykedtem, mert ugye a remény hal meg utoljára. Na de mindegy, marad ez még, várok egy ideig, hátha jön az, aminek jönnie kell, azt úgyse tudom elkerülni. Mr. Big. Lehet, hogy karaktert tévesztettem, és nem Carrie-nek kéne lennem, hanem Samanthának? Végül is neki mi baja van az életben? Jól kereső melója van, sose depizik, szexel fűvel-fával, egyszóval él, mint Marci. Hevesen. Nem tudom, az nem én lennék .

"lelki társ". Két kis szavacska. És egy nagy gondolat. Azt jelenti, hinni abban, hogy valahol valaki, aki őrzi a kulcsot szívünkhöz és álmaink házához. Csak az a dolgunk, hogy megtaláljuk. Hol van hát ez az ember? És ha szeretünk valakit, de nem működik a dolog, akkor azt jelenti, hogy az illető nem a lelki társunk?? "

Én nem tudom, hogy megtaláltam-e ezt az embert, bízom benne, hogy igen, mert a szívem már kinyitotta pár átbeszélgetett este alatt, de azt a kulcsot eldobta. Remélem megtalálja a kulcsot, és őrizni fogja Velem.

Carrie Bradshaw. Minden valamire való cosmo-lány tudja ki is Ő: ugyebár Carrie az, aki tudja milyen a jó szex. Vagy nem fél megkérdezni. Igaz, hogy csak egy kitalált szereplő, de nagyon eltalálta Candace Bushnell. A tipikus szingli nő, aki keresi a nagy őt, de anélkül is jól elvan a maga vil Carrie Bradshaw. Minden valamire való cosmo-lány tudja ki is Ő: ugyebár Carrie az, aki tudja milyen a jó szágában. Aki látta a mozifilmet az tudja, hogy az első rész végén megtalálja a boldogságot Mr. Big oldalán. Mr. Big. Szeretjük, vagy nem szeretjük? Ez volt a kérdés az egész sorozatban. Én az én „Mr. Bigemet” megszerettem, akár csak Carrie, de akár csak Ő, Én is elveszítettem, csak hogy lehet hogy örökre, és itt nem lesz happy and? Ezt csak egyvalaki tudja, és ő nem más, mint aki a nagykönyvet írja. Nem tudom, hogy miért, de akárki lép be az üzletbe egyből megnézem, hogy nem-e véletlenül „Mr. Big”. Nézem a buszon, miközben jövök haza, sétálok az utcán….. Megbolondultam? Hisz még el se kezdődött szinte, amikor már vége is lett. De hát ez a szerelem. Az egyik barátom azt mondta minap, hogy ha leesel a lóról, akkor gyorsan ülj vissza rá (tőle származik az a bölcselet is, amit egyszer egy szerelmi bánatos barátnőnknek mondott: pasi és villamos után nem futunk,mert jön a következő), de nekem még nem megy. Idő kell hozzá: lehet hogy pár hét, hónap, vagy a jóisten tudja, hogy mennyi.

Carrie Bradshaw. Sok szálon közös az életünk, mégis mások vagyunk.

„Aznap az emberi kapcsolatokról elmélkedtem. Vannak olyanok, amelyek új távlatokat nyitnak meg, olyanok, melyeket megszoktunk és szeretünk... ez jó. Aztán, amik egy csomó kérdést vetnek fel. Vannak, amelyek váratlan fordulatot vesznek, és vannak, amelyek messze visznek onnan, ahonnan indultunk. Sőt, olyanok is, amelyek visszahoznak. De mindközül a legizgalmasabb és legfontosabb az, amit saját magunkkal tartunk fenn. És ha megtaláltuk azt, aki viszont szeret minket… hát… az egyszerűen csodálatos.” 

 Nem tudok rendesen aludni 2 napja: álmos vagyok, mégis kukorékolok, ha nehezen sikerül is elaludnom, akkor rémálmaim vannak, újra és újra megálmodom a megtörténteket,az elmúlt bő egy hét negatív történéseit. Ha mégis „jót” álmodok, annak se tudok örülni, mert felriadok és keresem azt, aki nincs mellettem. Ez az érzés az, ami nem fog elmúlni 2 nap, sőt, 2 hét alatt se. De hát ez az én sorosom.

Azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen helyzetben, de rá kellett jönnöm, hogy nem. A napokban több barátommal is beszéltem, és sajnos ők is szerelmi téren elbuktak. Ez engem cseppet se vígasztal, sőt. De élek tovább, járom az utamat és várom, hogy szembejöjjön a jó. Ez lehet egy új, de lehet egy régi, vagy épp az, akire most vágyok. Nem tudom ki lesz az. 

 Hogy is kezdődött? „Bő két hét. 17 nap. 408 óra. Ennyi idő alatt a mennyből a pokolba. Menny. Van egyáltalán ilyen? Ha van, akkor ott voltam. Igaz az elején tudtam már, hogy csak 2 napra szól oda most a meghívásom, de bíztam benne, hogy legalább egy kis ideig elleszek ezzel a kis boldogsággal. De nem. Az élet gondoskodott róla, hogy ne így legyen.” No a sors megismételte önmagát. Igaz, itt nem tudtam, hogy csak 2 napra szól, itt határtalan volt a boldogságom ideje. Legalábbis azt hittem.

Egy szép téli szombat este elmentem egy buliba. Mivel akkor ismerkedtem valakivel elhívtam, hogy nincs-e kedve eljönni. Legnagyobb örömömre eljött. Találkoztunk, lementünk a buli helyszínére és elkezdtünk iszogatni, beszélgetni. Mivel nagy volt a társaság, és főként a barátaim voltak jelen, ezért eleinte másfele is kellett figyelnem, de aztán már csak Ő volt, akivel foglalkoztam: egész este csókcsata, beszélgetés, tánc. Nagyon jól éreztem magam aznap este, annak ellenére, hogy tudtam, hogy vasárnap hajnalban mennem kell dolgozni. Reggel elváltunk egymástól azzal, hogy beszélünk telefonon a héten, és szombat este tali van. Nem érdekelt, hogy mennyi a munka, nem voltam aznap vasárnap fáradt, csak pörögtem, tettem a dolgom.

Eljött a hétfő, majd az a bizonyos kedd, amikor is tudatta velem, hogy megpróbálják az exével újra… Na ekkor jött a lavina, ami magával sodort. Nem tudtam hol vagyok, mit csinálok, miért csinálom, mert idő közben beleszerettem. Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok egy nagy alkoholista, inkább csak parti-alkesz, de keddtől egészen vasárnapig minden nap ok volt az ivásra. Igaz nem nagy mértékben, de a csütörtöki (amikor tudni illik délután kettőkor már k.o voltam) az visz mindent. Mivel nálam maradt egy pulóvere gondoltam visszaadom, mivel nem akartam megtartani, kidobni meg nem dobok ki semmit. Sort is kerítettünk a találkára. Jó volt újra látni, de fájt is: jó volt, mert bizakodtam, mint egy szerelmes, de fájt, mivel tisztában voltam vele, hogy nem az lesz a vége, amit szeretnék.

Ha olvasod, akkor tudnod kell: szeretlek. De kívánom, hogy sikerüljön nektek, megérdemled, hogy boldog legyél. Ha a sors úgy gondolja, hogy nekünk még van közös dolgunk, akkor lesz is, ha nem, akkor nem…… Én itt vagyok, nem megyek sehova.

                                               Peeetikeee

Új nap virradt, és semmi nem történik? Talán vihar előtti csend? Nem tudom, de nagyon furcsa, mert az eddigi napokban nagyon is zajlott az élet. De lehet, hogy így lesz a legjobb, és minden folyó visszatér a medrébe. Már csak az Én folyómat kéne visszaterelni a medrébe. Nem lesz egy egyszerű, de megpróbálkozok vele, mert már épp ideje lenne.

https://www.youtube.com/watch?v=lgxlZ-L-6Eg

https://www.youtube.com/watch?v=i0mQuqI858s