Tegnap este egy fergeteges szülinapi buliban volt részem, amit nagyon köszönök dzsionak, és Isten Éltesse sokáig. Tök jó hangulat, társaság, piák. Na az utóbbi az egy hangyányit sokra sikeredett, mert mióta az eszemet tudom nem ittam ennyi pálinkát. Ha Carrie ennyi Manhattan koktélt ivott volna meg, akkor Big ki is ábrándult volna belőle egy életre J Egész este önfeledten mulattam egy bizonyos pontig, amíg meg nem szólalt egy zene, amit nemrég hallottam először, csak egy kicsit más változatban. Egy török zene. Na ott elvesztettem a jókedvem, igaz akkor már hatott a pia is, mivel hajnali 3 után jártunk. Onnantól egy Ágnes Vanilla szám forgott a fejemben: „...kellet,  hogy megkívánjam itt, a földi mennyországban. Úgy ahogy nem lehet, ahogy nem lehetek veled!

Istenem, mondd hogy újra látom Őt! De még a végtelen előtt!! A végtelen előtt!”

De ma felébredtem, meghallgattam egy zenét, amire egyszer ébredtem (https://www.youtube.com/watch?v=UGISLr9s_ZU), és rájöttem, hogy tényleg fel kell ébrednem. Az élet megy tovább, és én nem állhatok meg csak azért, hogy valaki összesöpörjön a romjaimból, azt magamnak kell megtennem. Meg is tettem/teszem. De hogy belül mi zajlik, azt nem tudom megváltoztatni vezényszóra, az majd alakul idővel, de a mosolygós arcom azért visszateszem.