Lassan 5 hét telt el, de nem változott bennem semmi. Körülöttem sok minden: kibékültek, összevesztek emberek, láttam boldog és szomorú arcokat. De a tükörben mindig ugyanazt látom: Magamat. Magamat, aki nem tudja, hogy mit akar, csak sejti. Azaz tudom, hogy mit akarok, csak az élet írja a maga kis forgatókönyvét, amit én nem tudok átírni. Pedig ha lehetne, megtenném. Nem az egészet, csak a mostani helyzetemben pár apróságnak tűnő részletet. Ami persze csak nekem tűnik apróságnak, más életében sorsfordító is lehet, de az én életemet is megváltoztatná. Nem arról van szó, hogy mások érzéseit írnám át, mert ahhoz nekem semmi jogom nincsen, csak pár körülményt, hogy ezzel én (és akár más is) boldogabb lehessen.  Tudom, ez önzőségnek tűnik. Önzőség az, hogy az ember boldog akar lenni? Nem hinném. Ha mégis, akkor vállalom, hogy önző vagyok. De ma olyant tettem, mondtam, amit azt hittem, hogy sose tennék meg, és vállalom is ezen szavaim következményeit, akármi is legyen az. Az érzéseim ellen nem tudok, és nem is akarok küzdeni. Sok mindent elrontottam ebben az életben már, ez nem azok közé tartozik, és nem tudom, hogy mi lesz a vége, én bízok egy igenben. És igen, együtt tudok élni a tudattal, hogy ami csak az enyém lehetne az másé is lehet. Az idő majd eldönti, hogy ki, merre, kivel, és hogy miként. Önző vagyok, mert a saját boldogságom tartom szem előtt.