Eltelt egy újabb hét. Sokat gondolkodtam egész héten, de nem jutottam semmire: tudom, hogy mit szeretnék, csak azt nem, hogy azt hogyan érem el, ha egyáltalán elérhető. Ha. De utálom ezt a szót!!! És holnap itt ez a drága Valentin-nap is, amit megint szingliként élek meg, nem mintha szeretném, vagy ilyenek, mert az ember ne csak egy nap szeressen valakit, hanem az év többi 364 napján is. Csak most szar, mert azt hittem, hogy nem leszek egyedül. De nem lesz szerintem ezzel időm foglalkozni, mert hála istennek délutános leszek, és lesz mit csinálni. Ma is volt igaz, de akkor is zakatolt az agyam egyfolytában, főleg amikor egyedül takarítottam a régi üzletet. Beállítottam a telefonomon a zenelejátszóba kb. 10 számot és azokat hallgattam, és lestem ki az ablakon közben. Pechemre az üzlet egy Rossman mellett van, ami nem hagyta a gondolataim elterelését „Mr. Big-ről” (mivel ő is annál a hálózatnál dolgozik), a másik ablakon meg sorra rohangáltak el a 78-as trolik, amit most szintén hozzá kötök. Nézem, figyeltem, hogy nem-e ül rajta. De sajnos ma se.
Az egyik barátnőm azt mondta, hogy mindennek megvan a maga miértje. Ez így van. Csak az a baj ezzel, hogy én szeretem tudni az okot és az okozatot is, és most nem tudom azt se. Nem baj, várok türelmesen. És hogy mire? Mindenre: hogy miért történt ez, egy jelre, hogy kellek még neki, vagy talán valakire, aki elfelejteti velem Őt. De leginkább a másodikra. Az egyik zenében, amit ma hallgattam van egy rész: „Nem késő még, a világ lehet miénk, amit látomásnak hittem, lehet végül az életem. Mért őrültség?! Hisz nem késő még!” Egyáltalán nem késő még.
